Azt mondják, hogy aki tudja, mikor szívta el az utolsó szál cigijét, az soha nem fog visszaszokni rá. Nos, ezt megerősíteni nem tudom, de ha maradsz az oldalon, akkor elolvashatod a saját tapasztalataimat és talán erőt merítesz belőle, hogyha nekem sikerült, akkor neked is fog.

A dohányzással kapcsolatos élményeim 1996. nyaráig nyúlnak vissza. Akkor voltam Szolnokon sorkatona. Előtte szakközepes koromban már kipróbáltam a cigit, de valahogy nem ragadott magával az élmény. Ezek ellenére kiskatonaként már megtaláltam az élvezetet a dohányzásban, hiszen huszonnégyórás szolgálatainknál csak az irányított szabadidőnk volt több a laktanyában. Enni, inni volt mit, aludni is volt hol, viszont a leszabályzott környezetből egyetlen kitörési lehetőségnek a közös bagózás tűnt.

A bagózás egy közösséghez nyitott kaput, hiszen a dohányosok közt nem csak sorkatonák, hanem hivatásosok is voltak. Tisztek, tiszthelyettesek. Attól kezdve, hogy meggyújtottam az első szál cigit a laktanyában, egy közösségbe tartoztunk. A bagósokéba.

Érdekes társaság a dohányosok közössége. Itt találkozhatsz a társadalom bármelyik rétegébe tartozó emberrel. Csóróval és jómódúval, intelligenssel és bunkóval. Egy dolog azonban mindenkiben egyforma. Egyformán büdösek.

Büdös a leheletük. Büdös a ruhájuk. Büdös a kocsijuk. Büdös az otthonuk.

Én sem voltam különb. Én is ugyanolyan büdös voltam, mint a többi dohányos. Büdös bagós voltam. 

Ha te is dohányos vagy, egész nyugodtan megsértődhetsz, hogy hogyan merészelem lebüdösözni a dohányosokat, de hidd el, húsz évig én is az voltam. Szíved joga felháborodni, de így van. Büdös bagós vagy.

2006-ban egy daganatos betegség miatt abbahagytam a cigizést. Három hónapra. Nem nagy eredmény. Vagyis de, hiszen sikerült egy kicsit abbahagyni. Annál nagyobb kudarcként éltem meg, hogy nem tudtam ellenállni a dohányos társadalom hívó szavának. Nem tudtam ellenállni a kérésnek: Gyere, igyunk egy kávét, gyújtsunk rá!

Ekkor ismét katona voltam, csak már szerződéses. Itt újra ismerős közegben mozoghattam. Abban a közegben, amelyikben a dohányzás kultúráját magamra szedhettem. Ekkor kezdődött az újabb tíz év a cigivel. Nem számított, hogy esetleg kiújul a daganatom (nem újult ki, nem lett áttét), nem érdekelt, hogy ez nem jó nekem, mert élveztem a dohányzással járó szabadságot.

Közben munkahelyet váltottam, újra civil lettem, de továbbra is büdös bagós voltam. Jöttek az újabbnál újabb törvények. Mind a nemdohányzók védelméről szólt.

Eleinte értetlenül álltam a dolog előtt. Nem értettem, hogy mi a baj a dohányosokkal. Mindig is igyekeztem kulturáltan, másokat nem zavarva cigarettázni. Nem szerettem csak úgy eldobni a csikket. Próbáltam tiszteletben tartani a nem dohányzókat.

2012-ben találkoztam Allen Carr Rövid úton leszokni a dohányzásról című könyvével. Elolvastam. Elgondolkodtam a leírtakon. Elolvastam még egyszer. Elültette bennem a leszokás gondolatát, de még nem éreztem készen magam. Még mindig szerettem cigizni. Még mindig élveztem a közösséghez tartozni.

A cég ahol jelenleg dolgozom,  2015. januárja óta dohányfüst mentes gyár. A kerítésen belül tilos a dohányzás. Nyolc hosszú óra cigaretta nélkül. De ki lehet bírni.

Amikor bevezették a dohányzás tiltását, bevallom bennem is dolgozott a kisördög, hogy valahol stikában el kéne szívni egyet. De mindenhol füstérzékelő, tűzjelző, biztonsági kamera.

Megéri egy szál cigi, hogy emiatt esetleg elveszítsd a munkahelyed? Páran leszámoltak. Őket a cigi irányította. Nagyon sokan maradtunk. Mi kibírtuk.

De alig vártuk, hogy leteljen a nyolc óra. Műszak végén, mint felszabadult gyerekek, úgy igyekeztünk a kerítésen kívül kialakított kijelölt dohányzóhely irányába. Igyekeztünk a nyolc órát úgy kitölteni, hogy minél kevesebbet gondoljunk a cigire. Egy hónap múlva már természetes volt, hogy kapun belül nincs cigi.

Eltűntek a pihenőhelyekről a csikkes tartályok. Eltűntek a csikkek, a szétdobált, összevissza hagyott kávéspoharak, cigisdobozok. Tisztaság lett a pihenőben. Egyre kevesebbet jártunk ki. Nem volt miért. A kültéri pihenőt dohányzóként használtuk.

Inkább bent maradtunk. Beültünk a pihenőhelyiségbe. Dumáltunk a nem dohányzókkal is. Megismertük egymást. Megismertük azokat az embereket, akikkel egy légtérben dolgoztunk nap, mint nap, de addig mégsem, vagy ritkán léptünk egymással kapcsolatba. Egy új, más közösség kezdett kialakulni.

Ez így ment egészen 2016. május 17-ig. Akkor történt valami. Sikeresen pályáztam a cégen belül egy pozícióra. Elégedetté váltam. Úgy éreztem, elértem valamit és jó úton haladok.

Reggel felkeltem és elkezdtem a napomat, ami más volt mint a többi.

Nem műszakba kellett indulnom, hanem az új pozíciómhoz kapcsolódó tréning megnyitójára. Reggeli rutin, tisztálkodás, borotválkozás, fogmosás, kávé közben cigi, aztán uzsgyi.

Kiléptem a lécsőházból, elővettem a cigisdobozt. Csak egy szál van benne. Rágyújtottam. A dobozt kidobtam egy kukába. Elsétáltam három trafik mellett, mire megérett bennem az elhatározás:

Nem gyújtok rá többé!

Azóta nem gyújtottam rá. Nem is kívánom. Mióta nem cigizek, olyan időmennyiség szabadult fel az életemben, amivel sokszor nem tudok mit kezdeni.

Mióta nem dohányzom, azóta újra van időm olvasni. Újra van időm pihenni. Újra van időm olyan dolgokra, amiket korábban nem tartottam fontosnak.

Mióta nem dohányzom, azóta én irányítom az életemet és nem a cigaretta. Azóta nem kell sietnem azért, hogy minél hamarabb rágyújthassak.

Mióta nem dohányzom, azóta nem kell tűző napon, esőben, szélben cigarettáznom.

Mióta nem dohányzom, azóta megváltoztak a társas kapcsolataim. Azóta nem érzem magam kirekesztettnek.

Mióta nem dohányzom, azóta tudom, hogy mi a baj a dohányosokkal.

Az, hogy büdösek. Nem csak a leheletük. Nem csak a ruhájuk. Nem csak a kocsijuk. Nem csak az otthonuk.

Hanem büdös a tágabb környezetük is.

Amikor műszak végén kilépek a gyárból, csodálkozva nézek a kerítésen túli dohányzó irányába, ami fölött szó szerint gomolyog a cigarettafüst. Messziről lehet érezni a füst szúrós szagát. Ebben a füstben pedig emberek állnak. Egy közösség tagjai. De én már nem tartozom közéjük.

Most már nem vagyok büdös bagós!

Kép forrása: pixabay.com