'Nem is olyan régen sétáltam a városban. Nézelődtem, hátha ismerősökre találok a tömegben. Emberekre, társaságra vágytam. Olyanokra, akikkel régen találkoztam, hogy tudjak róluk. Hogy elmondhassák mi van velük, hogyan zajlik az életük, nőnek a gyerekek, tanulnak, játszanak...

fotó: pixabay.com

Aztán egy kósza kis ördög ütötte fel a fejét a gondolataimban. Ha téged kérdeznének, te mit mondanál?

Nagy sóhaj szakadt fel belőlem. Tudnék e jót mondani? Olyat, ami feltölti azt, aki hallja. Olyat, amitől a másik úgy érzi adtam neki valamit abból az életörömből, amiben részem lehet, az áldott, unalmas hétköznapokban.

Érdekes szópár ez. Hiszen, hogy lehet áldott az unalom? Pedig az. Áldott a legteljesebb mértékig.

Mert a baj hiányát feltételezi. Hiszen, ha baj nincs, akkor észre sem vesszük, milyen áldás az élet.

Na, nem mintha bárkinek hiányozna a baj. Vagy mégis? Sorra vettem az ismerőseimet. Ki milyen.

Persze vegyes kis társaság, de tudom, ha az ismerőseim, barátaim és fontosak annyira, hogy érdekel mi van velük, akkor valamikor, valamiért megragadott bennük valami plusz, ami miatt azzá váltak. Jó ismerősökké, barátokká.

Manapság nagyon sok emberre ráragasztjuk a barátom kifejezést és elfelejtjük, hogy a barátság is olyan, mint a legtöbb értékes dolog: attól válik meghatározóvá, hogy ritka, máshol, másban nem fellelhető.

Felsorolásom elég sokszínű volt gondolataimban. Volt köztük olyan, akiről tudtam, ha találkozunk, elmondja majd hogy fejlődik a pici lánya, aki a nagy, 14 éves fiammal egyidős, de született zseni, tehetséges táncos, sudár, vékony, és tökéletes. Persze állandóan fogyókúráztatja, mert ''narancsbőrös'', és csak akkor jó, ha ''horpad'', ha elfelejt gyerek lenni, és kellőképpen komolyan gondolkodik, mert ez az elvárás - és ne adja az Ég, hogy ne tanuljon jól, mert akkor mehet, ország-világ, hiszen mennyi áldozatot hoz érte mindenki.

A következő ismerősnek fia van, szintén kiemelkedő, és fantasztikus. Hamar ejti is a témát és azonnal áttér a problémákra, amiket áthidalni emberfeletti erőt igényel és valójában senki, de senki el nem tudja képzelni, milyen nehéz az élete. Pedig nem dolgozik, még sincsenek anyagi gondjai, mindenki egészséges, nem érinti őt a szokásos gondok hada, fogalma sincs az utca emberének mindennapjairól, olyannyira zárt kis közösségben él, ahol a legnagyobb gond, hogy melyik nagyvárosba érdemes menni sportszert venni. Mert az itthoniak természetesen nem jók. - Talán az a legnagyobb baj velük, hogy városhatáron belül vannak. :)

A harmadik szintén nem dolgozik, két gyermekének az apja és a szülei tartják el, pedig felnőtt ember. Nem is dolgozott sosem, de ha megkérdezed hogy van, az anyagiak miatt boldogtalan. Ej, ha pénz nem volna, mennyivel jobb volna, nem lennének számlák, nem kellene anyához járni mikor elfogy a családi, meg a gyerektartás. Keres e munkát? Nem, dehogy, hát ki látná el a gyerekeket? Munka mellett? Képtelenség! Hogy millió nő ezt teszi? Hát ők biztosan bejárónőt tartanak, hát neki arra már nem futja. Hiszen mi az a kis pénz egy hónapra.?

Szóval, mindenkiből árad a panasz vagy a dicsekvés. Nem találom amit keresek. Amikor valaki annyit mond: Köszönöm, minden rendben. Telnek csendesen, unalmasan a hétköznapok, semmi nem fáj. Senki nem követett el ellenem semmi méltánytalanságot. Csak úgy egyszerűen folynak a napok. 

Szeretettel. Egymással. Egymásért.

Ezt várom. Ezt szeretném hallani. Először másoktól, hogy az töltsön fel és ne lehúzzon a felfújt, túlértékelt problémák tömege, amikor elfelejtünk élni. Elfelejtjük, hogy vannak szépségek a mindennapokban. Egy friss szellő, mely az arcunkon végigsimít. Egy csiklandozós napsugár, mely körbetáncol. Egy pici madár, mely trillázik a reggeli napkeltében fürödve. Egy cica, amely játékosan kergeti a nem létező bolyhocskát a tappancsaival. Egy kedves gondolat, hogy főzök egy kávét a szeretteimnek. Egy mosoly, melyet egy idegennek adunk, mert arra járt, ahol a mi utunk vezetett. Egy nevető pillantás a pult mögött álló kiszolgálónak, aki éppen a lábfájásába merült volna el.

Persze, nem akarok álszent lenni. Ha tőlem kérdezik, sajnos nekem is hamarabb eszembe jut minden apró bosszúságom, mint mindaz amit felsoroltam. És olykor órákig tudnám sorolni, véget nem érően, észre sem véve, hogy túlszárnyaltam már a horror regények összes fellelhető rémségét, pedig még véget sem ért a nap.

És igazán nagy bajok csak elvétve vannak. Embert próbálóak, az igaz. De nem történik mindennap.